HM 2004/7, 2004. február 9. – február 15.

Privatizáció 2004 – repülorajt, de hol a cél?

Az elmúlt hét a magyarországi privatizáció szempontjából számos nagy horderejű eseményt hozott – ezek között első helyre kívánkozik a MOL részvények váratlan február 17-i értékesítése már csak a tranzakció puszta mérete miatt is. Ám hosszú távon talán ennél is nagyobb horderejű azonban a pénzügyminiszter február 20-i bejelentése, mely szerint még a kormányzati ciklus vége előtt megszűnik az ÁPV Rt., ami gyakorlatilag a privatizációs folyamat lezárulását jelenti, és alapvető intézményi változást jelent majd az állami vagyon kezelésében. E hírek jó alkalmat szolgáltatnak arra, hogy áttekintsük a jelenleg zajló privatizációs folyamat tendenciáit, sajátosságait, és felvázoljuk, milyen sors vár az állami vagyonra hosszabb távon.

Az elmúlt hét híre – a MOL privatizáció

Mint ismeretes, 2003 decemberében már közel álltak az állami kézben lévő MOL részvények értékesítéséhez, de akkor minden elképzelhető külső körülmény összeesküdött az ügylet ellen: a kibontakozó forintválság mellett a MOL lehetséges stratégiai partnere, a lengyel PKN részéről is érkezett néhány szerencsétlen sajtónyilatkozat, melynek hatására a részvények árfolyama erőteljesen esett. Az értékesítés becslések szerint akkor mintegy 5900 Ft-os árfolyamon mehetett volna végbe – jóval a megelőző hetek szintje alatt. Ilyen körülmények között az ÁPV Rt. az értékesítés elhalasztása mellett döntött. (Fontos megjegyzés, hogy csupán elhalasztásról volt szó, így a váratlan múlt heti akció teljesen jogszerűen ment végbe).

2004. február 17-én reggel a piacot azzal a bejelentéssel sikerült meglepni, mely szerint a Citigroup vezetésével gyorsított könyvépítési eljárással, zártkörű formában eladásra kínáltak 11,3 millió darab az ÁPV Rt. tulajdonában lévő MOL részvényt. Az ügylet átütő siker volt, a részvényeket a Portfolio értesülései szerint mintegy 50%-os túljegyzés mellett, 6500 Ft-os árfolyamon sikerült értékesíteni, közel 74 Mrd Ft bevételt hozva ezzel az ÁPV Rt.-nek.

Különösen azt emelik ki pozitívumként az elemzők, hogy jól időzítették az aukciót (közvetlenül a kedvező tőzsdei gyorsjelentés utánra), valamint hogy a gyors eljárás számos kockázatot küszöbölt ki: többek közt a piaci szereplők nem tudták az eladás hírére lehajtani az árfolyamot. A Magyarországon eddig egyedülálló gyakorlat a fejlett piacokon mára mindennapos: a Citigroup szerint 2003-ban az eladások 90%-a ilyen módszerrel történik. Másfelől több kritika is megfogalmazódott. A preferált vevőkör a külföldi ágazati és más, a részvények iránt hosszú távon érdeklődő befektetési alapok voltak. A zártkörű értékesítésből azonban a lakosság kimaradt, amely ellentmond a kisbefektetői tevékenység élénkítését célzó kormányzati szándéknak. Továbbá az a tény, hogy az aukció napján nem függesztették fel a MOL részvényekkel való kereskedést, maga is aggályokat vet fel.

Egyéb folyamatban lévő ügyletek

Az állami kézben maradt MOL-részvények eladására nincs formális kötelezettség; 180 napon belül biztosan nem kerül sor a mostanihoz hasonló tőzsdei értékesítésre. Ugyanakkor március elején 492 ezer részvényt kínálnak fel 6500 Ft-os árfolyamon hazai kisbefektetőknek. A februári „nagy” ügylet azt jelzi, hogy a külföldi befektetők érdeklődése és bizalma a magyar gazdaság iránt kezd helyreállni (bár le kell szögezni, hogy nem a magyar kormány gazdaságpolitikáját, hanem a legnagyobb és egyik legjobban működő magyar vállalatot értékelték pozitívan). A kisbefektetői aukció sikere viszont valóban kedvezően befolyásolhatja a gazdaságirányítás hazai megítélését, mert jelezné a befektetni kívánó lakosság felé, hogy a kormány a retorikán túl konkrét lépéseket is hajlandó tenni az érdekükben.

A MOL részesedés eladása nem az egyetlen futó privatizációs projekt. Február 19-én jelentették be, hogy a Richter Rt. – Egis Rt. – Béres Befektetési Rt. összetételű konzorcium 2,055 Mrd Ft-ot ajánl a Hungaropharma Rt. még állami kézben lévő 25%+1 szavazatnyi részvénycsomagjáért. (E nyilvános pályázatot már 2003. december 18-án kiírták.) Február 20-ára pedig megegyezés született arról, hogy a Dunaferr-t az ukrán-svájci Donbass-Duferco vásárolja meg 444 millió forintos vételár ellenében.

Ezenkívül előkészítés alatt áll az Antenna Hungária Rt. és az állami mezőgazdasági érdekeltségek értékesítése, továbbá – egyelőre pletyka szintjén – ismét felmerült a Richter és a Szerencsejáték Rt. jövője is. A jelek tehát arra mutatnak, hogy 2004 a tavalyihoz hasonló „nagy év” lesz privatizáció szempontjából, és az értékesítendő vagyon lassan elfogy. E körülmények között nem nagy meglepetés Draskovics Tibor pénzügyminiszter február 20.-i BÉT sajtótájékoztatón elhangzott kijelentése, mely szerint az ÁPV Rt. még a kormányzati ciklus vége előtt meg fog szűnni.

A privatizáció vége?

Miről szól tulajdonképpen a privatizáció? Arról, hogy állami, közösségi kézben lévő vagyontárgyakat magánszemélyek vásárolnak meg. Magyarországon a privatizáció fogalma elválaszthatatlanul összekapcsolódott a rendszerváltás fogalmával – ám a magánosítás az 1980-as évek óta világszerte megfigyelhető jelenség, vagyis a közgazdasági (és gazdaságpolitikai) gondolkodás főáramának szerves része. Ez abból fakad, hogy az 1970-es évekre a fejlett gazdaságokban kifulladt a keynesi alapokon nyugvó gazdaságpolitika, amely az állami szektornak kitüntetett szerepet szánt az állami gazdaságfejlesztés, valamint a stabilizációt szolgáló keresletösztönzés terén. Az 1980-as évektől a közgazdaságtan uralkodó irányzatai ismét a magánszektor és a piac mindenhatóságában kezdtek hinni, így az állami kézben lévő vállalatok eladását, a monopóliumok megszüntetését és a verseny terjesztését javasolták. (Mára kiderült, hogy e politika eredménye felemás: a közelmúlt angliai vasúti szerencsétlenségei, az amerikai és európai áramkimaradások mind azt jelzik, hogy a piac nem tökéletes.)

Ennek szellemében indult meg az állami szektorok leépítése Nyugaton, és mintájuk nyomán a fejlődő országokban. A privatizáció mellett több közgazdasági érvet hoztak: a magánszektor hatékonyabb gazdája a termelőeszközöknek, mint az állam (mert jobban érdekelt a gazdaságos felhasználásukban); a kisbefektetői aktivitás növelhető, a magánszféra javára jövedelmeket lehet átcsoportosítani; végül és nem utolsósorban az állam gyorsan bevételekhez juthat. A tapasztalat ennek gyakran ellentmond: bizonyos állami kézben lévő vállalatok ugyanolyan versenyképesek voltak, mint magántulajdonban lévő társaik (jó példa korábban a British Airways, vagy ma Magyarországon a MOL). A kisbefektetők gyakran rövid ideig tartják részvényeiket azonnali árfolyamnyereséget keresve, ráadásul a szegényebb részvények kimaradnak a részvényvásárlásból. Végül az azonnali privatizációs bevételért cserébe le kell mondani a jövőbeni osztalékról – nem tudhatjuk, hogy végül melyik jelent több jövedelmet.

Ha a gazdasági indoklás nem is állja meg a helyét minden esetben, akkor is maradnak „végső érvként” a politikai-ideológiai magyarázatok. A mai magyar gazdaságirányításban jól kimutatható az a liberális érvelés, amely az állami szerepvállalás visszaszorítását szorgalmazza. Ez sem jelenti azt, hogy az állam minden vagyontárgyáról lemondana: az ún. kincstári vagyon elemei (pl. a földben lévő ásványkincsek, nemzeti parkok, középületek, közutak) értelemszerűen állami kézben maradnak. Ezzel szemben a vállalkozói vagyon – vagyis a nyereségérdekelten működő állami vállalatok – értékesítését szorgalmazzák. A probléma az, hogy a vagyonelemek nagy része nem sorolható egyértelműen egyik csoporthoz sem: működtetésük nem tisztán profitorientált, hanem társadalmi szempontokat is közvetít. Így többek közt az egészségügy, az oktatás, a tömegközlekedés privatizációja sosem lesz tisztán gazdasági kérdés.

Magyarországon a rendszerváltás óta megtörtént az állam vállalkozói vagyonának fokozatos leépítése. Míg az 1980-as évek végén az állami szektor tulajdoni hányada mintegy 65% volt, addig 1996-ban 25%, mára ennél is jóval kevesebb. (Összehasonlításul: az 1980-as években Nyugat-Európában ez az arány mindenütt 15% alatt volt, a legtöbb szocialista országban viszont 95% felett). A magángazdaság kialakult, és lassan felénk is előtérbe kerülnek azok a kérdések, amelyek Nyugaton hosszabb ideje aktuálisak – például az egészségügy privatizációja. A fennmaradó, eladásra ítélt vagyonelemek körében még lehet olyan szempontokat érvényesíteni, mint a hazai kisbefektetői kultúra fejlesztése, vagy állami beruházási források előteremtése, ám ez a kor leáldozóban van.

Az 1995. évi privatizációs törvény és annak későbbi módosításai meghatározták (és fokozatosan szűkítették) a tartós állami vagyon körét. Ezek kezelésére előbb-utóbb valamilyen vagyonkezelési módot kell találni, mert a jelenlegi gazda, az ÁPV Rt. eleve ideiglenes megoldásként született. A hosszú távú megoldás a nemzetközi tapasztalatok szerint kétféle lehet. Egyrészt operatív vagyonkezelés, amely szorosabb ellenőrzést, tágabb irányítási jogkört jelent, másrészt pénzügyi vagyonkezelés, amely korlátozottabb beleszólást, a jövedelmezőségre koncentráló felügyeletet jelent. Intézményi szempontból is két megoldás képzelhető el. Egyfelől a megfelelő ágazati minisztériumok felelhetnek a vállalatokért – például Franciaországban a pénzügyminiszter alá tartoznak az állami társaságok –, másfelől létrehozható egy állami vagyonkezelő holding. Leegyszerűsítve a kérdést az előbbi inkább operatív, az utóbbi pedig pénzügyi vagyonkezeléshez nyújthatna megfelelő keretet.

A magánkézbe adás mellett a magán-állami együttműködés különböző formái is elképzelhetők: a privatizációnak alternatívája lehet többek közt vagyonkezelői szerződés, koncesszió. Azokban az esetekben, ahol a termékhez való hozzáférés biztosítása társadalmi érdek – például az egészségügyben – vagy más okból indokolt az állami ellenőrzés, szabályozás, ott e technikák alkalmazása lehet célszerű.

Ahhoz, hogy az állami vagyonkezelés hatékonyan működhessen, először (újra) meg kell határozni az állami vagyon körét és szerepét. Ez összefonódik az államháztartási reform kérdésével: mivel foglalkozzon az állam? Milyen szolgáltatásokat biztosítson maga, mit bízzon a piacra, és a rászorulóknak, kiszolgáltatott helyzetben levőknek hogyan nyújtson segítséget? Csak e kérdések megválaszolása után lehet „végleg” rendezni az állami vagyon ügyét.

Milyen támpontot nyújthatnak ehhez a nemzetközi tapasztalatok? Nincs egyértelmű válasz arra, hogy meddig terjedhet ki az állam: bár jelenleg a kis, áramvonalas állam koncepciója „divatos”, ezt nem lehet mechanikusan alkalmazni minden területen, ráadásul a fejlettebb országok sem egyformán követik e trendet. Valószínűleg nincs egyedül üdvözítő megoldás, ezért az állam méretével kapcsolatos nézetek kialakítása nem meggyőzés, hanem inkább a politikai választóvonalakat (is) áthidaló konszenzuskeresés eredménye kell, hogy legyen.